Bogács kiváló kiképzést kapott legényei a háború első napjától kezdve hülyítették és halálra rémisztették az avar lakosságot. A legkisebb falut, a legjelentéktelenebb nyári szállást is felkeresték, és mindenkit gyors összepakolásra és távozásra bíztattak. Kizárólag egyetlen ember maradhatott helyben: a falu kovácsa! Hogy miért? Mert, ha a kagán ellentámadást indít, akkor szükség lesz kardokra és milliónyi nyílhegyre! Van ahol hittek nekik, van ahol nem, mindenesetre a lakosság már a szarvasvölgyi csata előtt egy héttel szedelőzködni kezdett… Voltak olyan makacs falvak, ahol magasról fütyültek a vészre. Mi nem bántunk senkit, így a szabirok sem fognak bántani minket, okoskodott egynémely elöljáró. A halálkém-parancsnokok ilyenkor saját hatáskörükben eldöntötték, mi legyen a makacs település sorsa; előfordult, hogy az ál-avar katonák zokszó nélkül odébb lovagoltak, ahogy arra is akadt példa, hogy két nappal később az egész település kihalt a kútba öntött méregtől. Természetesen a halálkémek titkos jellel látták el a megmérgezett kutakat, nehogy az arra kalandozó magyarok később pórul járjanak.
Budaken hamarosan szembesülni kényszerült a Földvárra özönlő menekültek okozta problémával; a székhely napok alatt megtelt, mozdulni sem lehetett a sánc mögött, ahol sok ezernyi asszony, kétszer annyi gyerek és harcra alkalmatlan öreg zsúfolódott egybe a katonákkal. A legnagyobb problémát a menekültek élelmezése okozta. A felnőttek általában megértik, hogy nincs élelem, és szájukat összeszorítva tűrnek, a gyerekeknek viszont nem lehet azt mondani, hogy ma nincs vacsora; és ha gyerekek éhesek, akkor sírnak, és ahol a gyerekek sírnak, ott az asszonyok kezdenek idegesek lenni, s amikor egy nő (egy anya) elveszíti a türelmét, ott a katonának szép lassan megfájdul a feje, s akinek fáj a feje, annak nem igazán megy az íjfeszítés!
Az avar-kazár háborút végigverekedő Budaken még életében nem látott olyan véres csatározást, amily a várudvaron zajlott nap mint nap a fejadagért. Ebben a küzdelemben nem fegyveres férfiak harcoltak, hanem a várbéli lányok és asszonyok a puszta kezükkel. Azok a nők, akik évekig egy patakban mostak, egy sajtárból öntötték a lótejet, most egymás haját cibálva, egymás szemét kaparva fetrengtek a porban, és olyan förtelmes szavakkal illették a másikat, hogy még a mellvéden álló kőkemény férfiak is belepirultak. Budaken egész életében úgy tartotta, a fehérnép kezébe sokkal inkább fakanál való kard helyett – meg is röhögte az urukat portyára kísérő kangár harcos nőket rendesen –, a látottak alapján viszont változtatott az álláspontján. Parancsba adta, hogy ha a szabirok… vagy mik ezek, magyarok?… netalán mégis megostromolnák a földvári sáncot, a nőket tüstént fel kell fegyverezni! Hogy a punák hullanának, mint ősszel a legyek? Ez nyilvánvaló, de amíg egy nő lélegzik, úgy harcol, mint az oroszlán, csupán el kell hitetni vele, hogy a gyermeke élete a tét! Budaken tartalmas pillantást váltott Ursovával… A sáncon belül már aznap terjedni kezdett a vészjósló hír, hogy a horka katonái az anyjuk szeme láttára falhoz vágják a csecsemőket, és minden nagyobbacska leánygyermeket letepernek! Ezt hallván a földvári asszonyok bősz üvöltéssel követeltek maguknak kardot és íjat, ha kell, puszta kézzel esnek neki az ellenségnek, de ezeken a kapukon egyetlen magyar sem fogja betenni a lábát!
Az első horka életéről szóló regénysorozat önállóan is olvasható zárókötetében egy kaukázusi vulkán váratlan kitörése számtalan nép sorsát befolyásolja a Kaszpi- és Fekete-tenger közti térségben; hónapokon át tartó sötétség telepszik a világra, a kataklizma utóhatásaként bekövetkező éhínség számlálatlanul szedi az áldozatait. A magori horka ügyes politikát folytatva kihasználja a katasztrófa okozta zűrzavart, a tarjáni renegátok segítségével megtöri a kumamarótiak hatalmát, miközben gőzerővel készül az avarok ellen indítandó „honfoglaló” háborúra, hogy beteljesítse Torda táltos jóslatát: Attila nagykirály legendás kardja véres csatározások után kerül majd az északi mén nép vezetőinek birtokába; új, íjfeszítő, hódító nép emelkedik ki az ismeretlenség homályából, hogy az elkövetkező emberöltők alatt meghatározó tényezője legyen a korszak történelmének… Tovább »
Farkas fia Levente, a magori nép első horkája újabb kihívások elé néz. Miután a nyék törzs élén megszilárdította politikai és katonai hatalmát, a kumamaróti táltosokkal szövetkezve a testvértörzsek hódoltatására készül. Magoriföldön testvérháború készülődik… A koholt vádak alapján rabságba vetett Varsány megszökik Budaken börtönéből. A tudun csatalovasságának nagyhorese a mén titkosszolgálat ügynökeinek segítségével próbál egérutat nyerni; egyetlen reménye az életben maradásra, ha időben átjut az avar-magori határon. A hatalom mámorától megrészegült Levente és a túszként kezelt Csillavér között egyre feszültebb a viszony. Budaken lánya nagy veszélynek teszi ki magát, amikor a régi szeretőjénél, a hatalmi ranglétrán egyre feljebb kapaszkodó Dérnél keres vigasztalást. A Jenő törzset legyőző horka a tarján ellen vezeti a töményt. Ez a háború semmiben sem hasonlít az előzőre, a szakrális hatalmat gyakorló kendét csak fondorlattal lehet behódolásra kényszeríteni… Tovább »
Farkas fia Levente apja kiszabadítására indul. Döbbenten tapasztalja, hogy Farkas nincs fogságban, sőt a legnagyobb tiszteletnek örvend a kumamaróti táltosok részéről. Farkas nem véletlenül választotta a száműzetésnek ezt a különös módját; mindehhez erős köze van a fiú oldalán lógó Attila-kardhoz, amelynek senki sem ismeri biztosan az eredetét. Apa és fia útja újra elválik egymástól: Farkas a kangárokkal kötendő szövetségben reménykedik, és hosszú útra indul a Kubán vidékére, Levente pedig visszatér ősei földjére, hogy a magori népet felkészítse az avarok elleni háborúra. Tovább »
A szerző azokba a vészterhes időkbe kalauzolja az olvasót, amikor Attila halála után nem sokkal összeomlik a Hun Birodalom, keleten pedig új nagyhatalom csillaga emelkedik az égre, az avaroké. Ötven évvel a sorsfordító események után az Isten ostoraiból ismert Torda táltos jóslatának beteljesítőjeként, titokzatos szkíta harcos érkezik a Kaukázustól északra található Kuma folyóhoz, az agresszíven terjeszkedő Avar Birodalom déli határvidékére. Az Íjásznak hívott férfi feladata, hogy felkutasson, és harcossá képezzen egy serdülő legényt, név szerint Leventét, aki Torda jóslata szerint a hunok szellemiségét képviselő magori nép első horkája (hadura), és Attila legendáktól övezett kardjának méltó örököse lesz. Levente és a szkíta Fokos-mester találkoznak, kezdetét veszi az embert próbáló kiképzés. Tovább »
Isten ostorai című regényében a szerző Torda táltos és védence, Attila, a hunok legnagyobb uralkodójának életét meséli el. A táltos hangján megszólalva elkalauzolja olvasóit a hun királyok Volga-parti udvarába, majd Erdélybe, ahol egy titokzatos táltosmester megkezdi a kis Torda felkészítését. A megszerzett képességek birtokában a tizenhét esztendős Torda napnyugatra utazik, és letelepszik a Pilisben, ott készül az akkor még gyermek Attila szolgálatára… Évekkel később Torda már Attila árnyékában élve szövi a történelem szálait; a történet középpontjában annak a legendás kardnak a sorsa áll, amit a világhódító hun király alakjához köt a hagyomány… Tovább »
Szörényi Levente zeneszerző és Pozsgai Zsolt librettóíró operája (Fonyódi Tibor drámája nyomán) a magyar történelem egyik legvitatottabb, legérdekesebb és mégis legkevésbé ismert időszakát idézi fel.
István halála után járunk, amikor is Orseolo Péter trónra kerülésekor egyre többen követelik vissza „Árpád népének” képviselőit. Vászoly két fia közül sokan a Kijevbe száműzött Andrásban látják a leendő magyar királyt. Tovább »
