Isten ostorai
Isten ostorai című regényében a szerző Torda táltos és védence, Attila, a hunok legnagyobb uralkodójának életét meséli el. A táltos hangján megszólalva elkalauzolja olvasóit a hun királyok Volga-parti udvarába, majd Erdélybe, ahol egy titokzatos táltosmester megkezdi a kis Torda felkészítését. A megszerzett képességek birtokában a tizenhét esztendős Torda napnyugatra utazik, és letelepszik a Pilisben, ott készül az akkor még gyermek Attila szolgálatára… Évekkel később Torda már Attila árnyékában élve szövi a történelem szálait; a történet középpontjában annak a legendás kardnak a sorsa áll, amit a világhódító hun király alakjához köt a hagyomány… Torda elbeszélésének hátterében felvillan a hanyatló Nyugatrómai Birodalom története, megelevenedik Constantinus és Johannes császárok – Bizánc és Ravenna – harca a birodalom egyesítéséért, találkozhatunk egy nagy formátumú reálpolitikussal és hadvezérrel, az Attilát Catalaunumnál megállító Aetius Flaviusszal, megismerkedünk a híres Tisza-parti Attila-palota építésének történetével, sajátos összefüggésben fény derül Dobogókő és magukat a hunoktól származtató székely nép titkára is. (Kalandor, 2002)
Az Isten ostorai 2005 májusában francia nyelven is megjelent Le Chamane d’Attila (Attila sámánja) címmel a párizsi Pygmalion kiadó gondozásában.
Részlet a regényből
Apámat Csakónak hívták. Megkeseredett emberként élte az életét. Amióta az eszemet tudom, kardokat és nyílhegyeket kovácsolt. Nehéz mozgású, testes férfiként emlékszem rá. Akárhányszor felidézem magamban az alakját, minden alkalommal egy izzadt arcú óriást látok magam előtt, aki reggeltől estig az üllő fölé görnyed. Volt egy nagy hibája az én apámnak: ami rugalmasság hiányzott belőle, azt alighanem hiánytalanul belekalapálta azokba a kardokba és szablyákba, amelyek szép sorjában kikerültek a keze alól. Talán ezért volt hajthatatlan és makacs, amíg újra nem találkoztunk.
Nem is vitte sokra, csatában is csak egyszer járt…
Elbeszélésemben az időpontokat a város alapításától számolom, számodra így válik világossá, hogy a nevezetes események, mikor történtek.
Apám az 1127. évben, alig tizennyolc esztendősen elkísérte Balambér főkirályt a keleti gótok elleni hadjáratra. Átúsztattak a Donon, majd a Kercsi-szoroson keresztül behatoltak a Krím-félszigetre. Győztek. Nem is akárhogyan. Oly dicsőséges győzelmet arattak a gótok felett, hogy azok királya, a büszke Ermanrik, nem átallott a saját kardjába dőlni. Azt mondják, ez római módi.
Apám arra számított, hogy dúsgazdag, húszlovas emberként tér vissza a hadjáratról. De a hunok istene másképp rendelkezett a sorsa felől: nyomorékká tette, és úgy küldte vissza a szülőföldjére, a bal lábát többé nem tudta egyenesre nyújtani egy szerencsétlen lándzsadöfés miatt. Az Egek Ura tehát úgy rendelte, hogy Uzgon fia Csakó kovácsmester maradjon mindörökre. De ami reményt elvett tőle a Krímben, azt tehetségként visszaadta neki bőséggel a fújtató mellett – az apám kovácsolta pengéknek csodájára járt a fél világ.
Egy hosszú copfos hun lány is csodálta őt. Rikának hívták. Ez a Rika nap mint nap ott kóricált és illegette magát a kovácsműhely ajtaja előtt; minden alkalmat megragadott arra, hogy szóba elegyedjen a jóképű férfival.
Ő lett az anyám…
