Ármány éneke

Kalandor Kiadó, 2003

Farkas fia Levente apja kiszabadítására indul. Döbbenten tapasztalja, hogy Farkas nincs fogságban, sőt a legnagyobb tiszteletnek örvend a kumamaróti táltosok részéről. Farkas nem véletlenül választotta a száműzetésnek ezt a különös módját; mindehhez erős köze van a fiú oldalán lógó Attila-kardhoz, amelynek senki sem ismeri biztosan az eredetét. Apa és fia útja újra elválik egymástól: Farkas a kangárokkal kötendő szövetségben reménykedik, és hosszú útra indul a Kubán vidékére, Levente pedig visszatér ősei földjére, hogy a magori népet felkészítse az avarok elleni háborúra. Az ellene áskálódó Ármánynak köszönhetően számtalan nehézséggel kell megküzdenie: miután az emberek számára nyilvánvaló lesz, hogy visszatért a „holtak” közül, legelőször saját nevelőapja, Zolta áll az útjában. Legjobb barátai sorra ellene indulnak, Csillavér szerelmét is elveszíti, segítséget csak egy titokzatos égi lovastól kap, akiről még a táltosok sem tudnak semmit… Mindeközben messze északon Budaken tudun megerősíti a határ védelmét; az avarokat nem éri váratlanul a magori nép háborús készülődése… (Kalandor, 2003)

A regény a vadregényes Kaukázusba kíséri el olvasóit, időpont a Kr.u. VI. század, alig két emberöltővel Attila halála és a Hun Birodalom bukása után; a történet közvetlen folytatása az A háború művészete című regénynek.

Részlet a regényből

Az emberek kisebb-nagyobb csoportokba verődve tárgyalták a történteket, Tünde halála és a kangár orvtámadás témája hetek óta nem veszített az aktualitásából. Az előd székhelyén mindenki „kangárszakértő” lett, ha valaki a fülét hegyezve járt-kelt a településen, sok mindent megtudhatott erről a furcsa népről. Dér azt vélte kihámozni az innen-onnan felcsipegetett hírmorzsákból, hogy a kangároknak tíz törzse van, de voltak olyan sokat látott és hallott emberek, akik nyolc törzsről tudtak… Egyedül az látszott biztosnak, hogy a kangárok csak az első három törzsüket nevezték „kangarnak”, merthogy az harcosabb és vitézebb a többinél. A többi törzs „besének” vagy „besenyőnek” nevezte magát, ezek tagjai büszkén vallották, hogy az Aral-tónál volt az őshazájuk. Dérnek halvány fogalma sem volt arról, hogy hol található ez a mesebeli Aral-tó… A kangárok emberöltőkkel ezelőtt a hunok elől menekülve érkeztek nyugatra, és megtelepedtek a Meotisz vidékétől délre, s mivel az avarok rohamsebességű terjeszkedése miatt új legeltető-területek után kellett nézniük, ezért széthúzódtak a feketének is nevezett tenger északkeleti partvidékén, déli törzseik ekkoriban érték el a Kubán vidékét, ahol aztán belebotlottak a magori népbe.

- Na most akkor kangárok vagy besenyők? – kérdezte Dér egy értelmesnek látszó férfitől. Az ismeretlen elgondolkodva vakarta a feje búbját, nem tudta megválaszolni a kérdést. A körülöttük állók véleménye erősen megoszlott, majdnem késhegyre menő vita lett a dologból, végül is a többség megegyezett abban, hogy az besenyőzzön, akinek hét anyja van – az ellenséget kangárnak hívják és kész! Ezt hallván hárman kiköptek, és dühösen odébb álltak…. Egy türk kereskedő megállt Dérék mellett, hallgatózott egy darabig, aztán nagy hangon bejelentette, hogy mindenki tévedésben van a kangár törzsek számát illetően, mert nem tíz, még csak nem is nyolc, hanem bizony hét létezik, sokak megrökönyödésére még fel is sorolta őket: imi, imek, tatar, blandr, kifcsak, lanikaz és adszlad. Állította mindezeket annak biztos tudatában, hogy a besenyők – ő is besenyőnek nevezte a kangárokat – valójában türk népek családjába tartoznak, merthogy minden valamire való nép a türköktől származik… még a magori is! Ezt követően a tömeg meg akarta lincselni a türköt. A férfi szerencséjére éppen arra lovagoltak Zolta testőrei, a szerencsétlent ők menekítették ki a feldühödött emberek karmából…