Bogács kiváló kiképzést kapott legényei a háború első napjától kezdve hülyítették és halálra rémisztették az avar lakosságot. A legkisebb falut, a legjelentéktelenebb nyári szállást is felkeresték, és mindenkit gyors összepakolásra és távozásra bíztattak. Kizárólag egyetlen ember maradhatott helyben: a falu kovácsa! Hogy miért? Mert, ha a kagán ellentámadást indít, akkor szükség lesz kardokra és milliónyi nyílhegyre! Van ahol hittek nekik, van ahol nem, mindenesetre a lakosság már a szarvasvölgyi csata előtt egy héttel szedelőzködni kezdett… Voltak olyan makacs falvak, ahol magasról fütyültek a vészre. Mi nem bántunk senkit, így a szabirok sem fognak bántani minket, okoskodott egynémely elöljáró. A halálkém-parancsnokok ilyenkor saját hatáskörükben eldöntötték, mi legyen a makacs település sorsa; előfordult, hogy az ál-avar katonák zokszó nélkül odébb lovagoltak, ahogy arra is akadt példa, hogy két nappal később az egész település kihalt a kútba öntött méregtől. Természetesen a halálkémek titkos jellel látták el a megmérgezett kutakat, nehogy az arra kalandozó magyarok később pórul járjanak.

Budaken hamarosan szembesülni kényszerült a Földvárra özönlő menekültek okozta problémával; a székhely napok alatt megtelt, mozdulni sem lehetett a sánc mögött, ahol sok ezernyi asszony, kétszer annyi gyerek és harcra alkalmatlan öreg zsúfolódott egybe a katonákkal. A legnagyobb problémát a menekültek élelmezése okozta. A felnőttek általában megértik, hogy nincs élelem, és szájukat összeszorítva tűrnek, a gyerekeknek viszont nem lehet azt mondani, hogy ma nincs vacsora; és ha gyerekek éhesek, akkor sírnak, és ahol a gyerekek sírnak, ott az asszonyok kezdenek idegesek lenni, s amikor egy nő (egy anya) elveszíti a türelmét, ott a katonának szép lassan megfájdul a feje, s akinek fáj a feje, annak nem igazán megy az íjfeszítés!

Az avar-kazár háborút végigverekedő Budaken még életében nem látott olyan véres csatározást, amily a várudvaron zajlott nap mint nap a fejadagért. Ebben a küzdelemben nem fegyveres férfiak harcoltak, hanem a várbéli lányok és asszonyok a puszta kezükkel. Azok a nők, akik évekig egy patakban mostak, egy sajtárból öntötték a lótejet, most egymás haját cibálva, egymás szemét kaparva fetrengtek a porban, és olyan förtelmes szavakkal illették a másikat, hogy még a mellvéden álló kőkemény férfiak is belepirultak. Budaken egész életében úgy tartotta, a fehérnép kezébe sokkal inkább fakanál való kard helyett – meg is röhögte az urukat portyára kísérő kangár harcos nőket rendesen –, a látottak alapján viszont változtatott az álláspontján. Parancsba adta, hogy ha a szabirok… vagy mik ezek, magyarok?… netalán mégis megostromolnák a földvári sáncot, a nőket tüstént fel kell fegyverezni! Hogy a punák hullanának, mint ősszel a legyek? Ez nyilvánvaló, de amíg egy nő lélegzik, úgy harcol, mint az oroszlán, csupán el kell hitetni vele, hogy a gyermeke élete a tét! Budaken tartalmas pillantást váltott Ursovával… A sáncon belül már aznap terjedni kezdett a vészjósló hír, hogy a horka katonái az anyjuk szeme láttára falhoz vágják a csecsemőket, és minden nagyobbacska leánygyermeket letepernek! Ezt hallván a földvári asszonyok bősz üvöltéssel követeltek maguknak kardot és íjat, ha kell, puszta kézzel esnek neki az ellenségnek, de ezeken a kapukon egyetlen magyar sem fogja betenni a lábát!

A hang nem a hegyek felől érkezett, nem hó- vagy kőlavina hangja hallatszott, hanem a világmindenség dübörgött, mintha a Föld végromlására szövetkezett istenek átokszavát hallanánk. Ugyanekkor egy iszonyú erő megragadta a Kaukázust, megemelte és megrázta, mintha csak egy gyerek rázogatná a kezében lévő homokkal teli fatányért. A mozgásnak nem volt határozott iránya, egyszerűen apokaliptikus rángatózásba kezdett a föld, a különféle élő és holt tárgyak, állatok, emberek, jurták és sátrak körvonalai elfolytak, és az emberi szem számára követhetetlen kesze-kusza vonalakból álló világot alkottak, amelyben értelmét vesztette minden kézzel fogható valóság…

A halál ösvényére taszított világ dübörögve tiltakozott az eltöröltetés ellen, és egy folyóból kikecmergő kutyaként rázta meg magát. De nem vizet csapott a bundájából, hanem elpattanó köteleket, recsegve dőlő totemoszlopokat, kétlábra ágaskodó, fájdalmasan nyerítő lovakat, emberi sikolyokat és jajszót. A sátor oldala beszakadt. Az istenfába kapaszkodó Farkas egy haldokló Székesfalva látványával szembesült: mintha Égiúr a legmagasabb hegyekig szaltóztatná a világot, hogy onnan bucskáztatva bocsássa vissza a Földre; Teremtőjének roppant hatalmát a maga kárán tanulta a büszke ember, és a remegő föld fogantatásának megbabonázott pillanatába a férfi megértette, hogy ő és sorstársainak élete csupán egy szalmaszál sorsa a viharban… Égiúr tengerré tette a földet, és felkorbácsolta a hullámait. Jurták, emberek és állatok tűntek el ebben a földzáporos áradásban. A földtenger megnyílt, meghasadt, magába nyelte áldozatait, de telhetetlenül magasra emelve szörnyűséges hullámtaraját újabb életeket rabolt, és szüntelen bömböléssel követelte további jussát.

Az emberek kisebb-nagyobb csoportokba verődve tárgyalták a történteket, Tünde halála és a kangár orvtámadás témája hetek óta nem veszített az aktualitásából. Az előd székhelyén mindenki „kangárszakértő” lett, ha valaki a fülét hegyezve járt-kelt a településen, sok mindent megtudhatott erről a furcsa népről. Dér azt vélte kihámozni az innen-onnan felcsipegetett hírmorzsákból, hogy a kangároknak tíz törzse van, de voltak olyan sokat látott és hallott emberek, akik nyolc törzsről tudtak… Egyedül az látszott biztosnak, hogy a kangárok csak az első három törzsüket nevezték „kangarnak”, merthogy az harcosabb és vitézebb a többinél. A többi törzs „besének” vagy „besenyőnek” nevezte magát, ezek tagjai büszkén vallották, hogy az Aral-tónál volt az őshazájuk. Dérnek halvány fogalma sem volt arról, hogy hol található ez a mesebeli Aral-tó… A kangárok emberöltőkkel ezelőtt a hunok elől menekülve érkeztek nyugatra, és megtelepedtek a Meotisz vidékétől délre, s mivel az avarok rohamsebességű terjeszkedése miatt új legeltető-területek után kellett nézniük, ezért széthúzódtak a feketének is nevezett tenger északkeleti partvidékén, déli törzseik ekkoriban érték el a Kubán vidékét, ahol aztán belebotlottak a magori népbe.

- Na most akkor kangárok vagy besenyők? – kérdezte Dér egy értelmesnek látszó férfitől. Az ismeretlen elgondolkodva vakarta a feje búbját, nem tudta megválaszolni a kérdést. A körülöttük állók véleménye erősen megoszlott, majdnem késhegyre menő vita lett a dologból, végül is a többség megegyezett abban, hogy az besenyőzzön, akinek hét anyja van – az ellenséget kangárnak hívják és kész! Ezt hallván hárman kiköptek, és dühösen odébb álltak…. Egy türk kereskedő megállt Dérék mellett, hallgatózott egy darabig, aztán nagy hangon bejelentette, hogy mindenki tévedésben van a kangár törzsek számát illetően, mert nem tíz, még csak nem is nyolc, hanem bizony hét létezik, sokak megrökönyödésére még fel is sorolta őket: imi, imek, tatar, blandr, kifcsak, lanikaz és adszlad. Állította mindezeket annak biztos tudatában, hogy a besenyők – ő is besenyőnek nevezte a kangárokat – valójában türk népek családjába tartoznak, merthogy minden valamire való nép a türköktől származik… még a magori is! Ezt követően a tömeg meg akarta lincselni a türköt. A férfi szerencséjére éppen arra lovagoltak Zolta testőrei, a szerencsétlent ők menekítették ki a feldühödött emberek karmából…

Kristálytiszta férfihang hallatszott. Ezt mondta valaki: – Az Út.

– A népnek ugyanúgy kell gondolkodnia, mint uralkodójának, hogy képes legyen vele együtt élni és meghalni, anélkül, hogy ismerné a félelmet vagy a kétséget – felelte határozott hangon a csukott szemű Levente.

Az Ég.

– A homály és a fény, a hideg és a hőség, az évszakok és a nappalok.

A Föld.

– Mi van közel, s mi távol, mi járhatatlan és járható, tágasság és szűkösség, élet és halál.

A Hadvezér.

– Bölcsesség és megbízhatóság, bátorság és szigorúság.

A Törvény.

– A katonai szabályok és a rend elve, a helyes úton való vezetés és az ellátás.

Nézz rám!

Levente engedelmeskedett.

Meglebbent a ködtakaró, szemkápráztató fényesség közeledett a távolból, egy alak, aki a testéből sugározta a fényt. Körvonalai lassan kibontakoztak a tejfehér páraködből. Levente felismerte a formákat, és tágra nyílt szemmel nézte a méltóságteljes lépésekkel közeledő, hatalmas szarvasbikát.

Azt a szarvast vélte felismerni, amelyik elvezette, elcsalta őket Tsilluverhez. Igen, azon a napon a szellem vezette el a lányhoz, nem véletlen, hogy az Ég minden lépését előre kiszámította, s mindennek úgy kellett történnie, ahogy az istenek elrendelték.. Tsilluver és ő kezdetektől fogva összetartoznak, s amit az istenek egybe akarnak kötni, azt ember nem oldhatja szét, ahogy az emberi kötelékek sem időtállóak az égi hatalmak előtt.

Te lennél a Hadvezér?

A szarvasnak mozgott a szája, amikor Levente a hangot hallotta. Ugyanaz a hang volt, amelyik a háború öt tényezője felől faggatózott.

– Az Ég rendelése szerint, szellem úr – válaszolta a fiú.

Tudnom kell, mi a Hatalom.

– Mérd föl előnyeidet, és igazítsd hozzá tetteid!

Jól válaszoltál, szíved és gondolataid tiszták, szándékaid őszinték.

Levente csöndben maradt. Nem hitte, hogy Kósalló választ várna tőle, mondandójában nem lehetett fölfedezni burkolt kérdést. Aztán eszébe jutott Kondor tanítása a hadvezér őszinteségéről.

– A háborúnak a csalás útját kell járnia. Ha hadvezérként tudok valamit, úgy kell tennem, mintha semmit sem tudnék, ha valamit felhasználok, akkor úgy kell feltűntetnem, mintha nem használnám, ha távol vagyok az ellenségtől, azt a látszatot kell keltenem, mintha karnyújtásnyira állnék tőle, ha közel vagyok hozzá, akkor el kell hitetnem vele, hogy távol vagyok. Előnyöket kínálva kell csalogatnom az ellenséget, és sorait megzavarva kell csapást mérnem rá. Ha mindene megvan, jól fel kell készülnöm ellene, ha erősebb, ki kell térnem az útjából, ha dühös, félre kell vezetnem, magunkat alantasabbnak mondva kell elbizakodottá tennem. Ha friss erővel rendelkezik, ki kell fárasztanom; ha csapatai szoros összeköttetésben állnak, szét kell zilálnom őket, ott kell megtámadnom, ahol nem készül védelemre, akkor kell megindulnom, amikor éppenséggel másra számít. Ez a háború művészete…

Apámat Csakónak hívták. Megkeseredett emberként élte az életét. Amióta az eszemet tudom, kardokat és nyílhegyeket kovácsolt. Nehéz mozgású, testes férfiként emlékszem rá. Akárhányszor felidézem magamban az alakját, minden alkalommal egy izzadt arcú óriást látok magam előtt, aki reggeltől estig az üllő fölé görnyed. Volt egy nagy hibája az én apámnak: ami rugalmasság hiányzott belőle, azt alighanem hiánytalanul belekalapálta azokba a kardokba és szablyákba, amelyek szép sorjában kikerültek a keze alól. Talán ezért volt hajthatatlan és makacs, amíg újra nem találkoztunk.

Nem is vitte sokra, csatában is csak egyszer járt…

Elbeszélésemben az időpontokat a város alapításától számolom, számodra így válik világossá, hogy a nevezetes események, mikor történtek.

Apám az 1127. évben, alig tizennyolc esztendősen elkísérte Balambér főkirályt a keleti gótok elleni hadjáratra. Átúsztattak a Donon, majd a Kercsi-szoroson keresztül behatoltak a Krím-félszigetre. Győztek. Nem is akárhogyan. Oly dicsőséges győzelmet arattak a gótok felett, hogy azok királya, a büszke Ermanrik, nem átallott a saját kardjába dőlni. Azt mondják, ez római módi.

Apám arra számított, hogy dúsgazdag, húszlovas emberként tér vissza a hadjáratról. De a hunok istene másképp rendelkezett a sorsa felől: nyomorékká tette, és úgy küldte vissza a szülőföldjére, a bal lábát többé nem tudta egyenesre nyújtani egy szerencsétlen lándzsadöfés miatt. Az Egek Ura tehát úgy rendelte, hogy Uzgon fia Csakó kovácsmester maradjon mindörökre. De ami reményt elvett tőle a Krímben, azt tehetségként visszaadta neki bőséggel a fújtató mellett – az apám kovácsolta pengéknek csodájára járt a fél világ.

Egy hosszú copfos hun lány is csodálta őt. Rikának hívták. Ez a Rika nap mint nap ott kóricált és illegette magát a kovácsműhely ajtaja előtt; minden alkalmat megragadott arra, hogy szóba elegyedjen a jóképű férfival.

Ő lett az anyám…